Marci öt éves. Egyik hétköznap, amikor már hazaért az oviból és otthon játszott a kisautóival egyszer csak felkiáltott: „Anya én rossz vagyok, az óvó néni is megmondta. És ha felnőtt leszek rossz bácsi lesz belőlem.”
Marci anyukája megdöbbent, oly annyira, hogy majdnem kiejtette a ruhákkal teli szennyeskosarat a kezéből. Kupacokban álló koszos ruhák ide vagy oda, Marci anyukája tudta, hogy most cselekednie kell. Odatérdelt Marci mellé a szőnyegre és megkérdezte tőle, hogy mi történt, mi előtt az óvó néni ezt mondta. És akkor Marci elmesélte, hogy ma egy különlegesen csillogó hajgumi volt Kati hajában, és ő szerette volna megnézni, de ahogy megfogta a kislány haját, Kati sírni kezdett, az óvó néni pedig nagyon dühös lett rá.
Ráadásul a délutáni csendes pihenő ideje alatt sem tudott elaludni, hogy enyhítse unalmát, azt játszotta, hogy a keze egy teherautó, berregett, sőt tolatáskor, csipogó, hangot hallatott. A mellette fekvő kislány fel is riadt egy pillanatra az egyik tolatás alkalmával, s az óvó néninek kellett megnyugtatnia. Az alvási idő végére az óvó néni már nagyon haragos volt, és akkor azt találta mondani, hogy Marci te nagyon rossz vagy, folyton mindenkit megijesztesz és megríkatsz. És onnantól már egyértelmű volt Marcinak, ha ő most rossz, akkor felnőttként is rossz bácsi lesz. Eszébe is jutott, hogy múltkor a hírekben hallott egy férfiről, aki fegyveres rablást követett el, hát lehet, hogy ő is ilyen lesz, ha már most ennyi gond van vele.
De akkor anyukája megfogta Marci két kezét, a szemébe nézett, és ezt mondta neki: Marci te nagyon is jó gyerek vagy, legfeljebb nem mindig könnyű jól viselkedned, vagy betartanod az óvodai szabályokat. És biztos vagyok benne, hogy nagyon klassz felnőtt lesz belőled. Marci anyukája még néhányszor elismételte kisfiának ezeket a mondatokat, egészen addig, míg Marci vett egy mély lélegzetet, összeráncolt homloka kisimult, legörbült szája mosolyra húzódott. Kezdte elhinni, hogy mégsem lesz belőle fegyveres rabló, ha anyukája ennyire meggyőzően állítja, hogy ő bizony jó. Marci még egy kicsit elbeszélgetett anyukájával arról, hogyan lehetett volna másként alakítani ezeket a helyzeteket, például kérhetett volna engedélyt Katitól, mielőtt a hajához nyúl, vagy játszhatott volna hang nélkül is a csendes pihenő ideje alatt, ha már nem bírt elaludni.
Marci anyukájának közbelépése tényleg életbe vágóan fontos volt, hiszen egy kisgyerek az őt körül vevő felnőttek visszajelzéséből tanulja meg milyen is ő, hogyan viszonyuljon önmagához. S ha a kölyök megtanulja, hogy ő rossz, vele mindig csak a baj van, akkor szépen lassan a viselkedését is ehhez igazítja. S máris kész az ördögi kör. Mert aki rossznak gondolja magát, az rosszul is fog viselkedni, s akkor még több szidást, elmarasztalást zsebel be, ami csak megerősíti, hogy ő valóban rossz.
De hát mit tehet akkor a szülő vagy a pedagógus, aki szeretné elkerülni, hogy a reá bízott csemete a rosszaság ördögi körébe kerüljön? Folyton csak dicsérje, erősítse meg a gyermeket? Szó sincs róla! Persze fontos az elismerés, de ha a gyermek olyat tesz, ami veszélyes, zavaró, vagy káros, akkor fontos meghúzni a határokat, vagy kifejezni azt mit várunk tőle ahelyett, amit most csinál, sőt határozottan kifejezhetjük rosszallásunkat is, de anélkül, hogy a gyermek jellemét támadnánk.
