„Nőként sose függjünk férfitől!” Milyen sokszor hallom ezt a mondatot pszichológiai konzultációimon! De vajon miért gondolkodik így sok nő? S milyen lesz az élete, a párkapcsolata azoknak, akik így élik az életüket? Következzen hát három történet, ami sokat elárul erről.
Itt van például Sári, aki azért jött hozzám, mert feje tetejére állt az élete, de leginkább a házassága, ami nem is köttetett olyan régen. Mégis megtörtént az, amit Sári soha nem gondolt volna magáról: megcsalta a párját. A csinos, harmincas évei elején járó nő komolyan válságban van, hiszen számára a hűség fontos érték, soha nem akarta volna megbántani a férjét. Ahogy arról beszélgetünk mi vezetett idáig, sok mindenre fény derül. Például arra, hogy Sári olyan neveltetést kapott, hogy erős, független nő váljék belőle, aki a jég hátán is megél. Alkoholista édesapja mellett, arra a meglátásra jutott, hogy nem érdemes bízni és támaszt keresni a férfiakban. Házasságában is ennek a hiedelemnek megfelelően viselkedik: már a kapcsolat elejétől független, erős nőként rengeteget feladatot vállal. 
Ő a kapcsolatban a program felelős, aki megszervezi a közös elfoglaltságokat, természetesen emellett dolgozó nő, aki szépen halad előre a munkahelyi ranglétrán, ráadásul ő az, aki otthon felfúrja a karnist, összeszereli a konyhabútort, kerékcserére viszi az autót, főz, mos, takarít. Persze a férje is sokat dolgozik, de otthon leginkább csak számítógépes játékokat játszik, nem igazán találja a helyét felesége mellett, aki mindent megold, elrendez. Sári szereti a férjét, és önismereti munkájában arra is ráébred, hogy a megcsalásban talán nem is mást keresett, mint inkább azt, hogy megélhesse egy másik jól eltemetett énjét: azt a nőt, aki támogatást kap, akit tenyéren hordoznak, aki rábízhatja magát egy férfire.
Kriszta még nem jutott el a házasságig, pedig 37 évesen már nagyon szeretne megállapodni, családot alapítani. Igazi vas lady, aki maximalista életének minden területén, legyen szó munkáról, sportról, vagy takarításról. Ő sem riad vissza, ha vízvezetéket kell szerelni, vagy nehéz tárgyakat cipelni, a férfiak viszont annál inkább visszariadnak tőle. Pedig helyes lány, kicsit szigorú arcvonásokkal. Ahogy megismerem élettörténetét, fény derül maximalizmusának okára: édesapja elhagyta a családot Kriszta tizenéves korában. Az apa egy nap kisétált az ajtón, és onnantól soha többet nem vett részt lánya életében, se egy telefon, se egy találkozó, se egy levél. Kriszta azóta is tudattalanul apjának teljesít, még mindig az akkori kislány szemével látja a helyzetet: „ha jobb lettem volna, talán sosem hagy el.”
Nóri néhány éve él boldog házasságban férjével. Mindketten a harmincas éveik közepén járnak, akik az elmúlt években sok-sok munkával, küzdelemmel megalapozták leendő családjuk egzisztenciáját. Igen ám, de a baba évek óta nem érkezik náluk, és ennek semmilyen egészségügyi oka nincs. Nóri önismereti munkába fog, hogy rájöjjön, mi akadályozza őt az anyává válásban. Nagy bátorsággal mondja ki eddig tudattalan félelmeit: anyukaként szeretne majd otthon maradni, és ez azzal is jár, hogy átmenetileg vissza kell hogy lépjen a munkájától, fizetésétől. De vajon rábízhatja-e magát a férjére? Fognak-e ő róla gondoskodni? Pont ez az, amit oly kevéssé tapasztalhatott meg gyermekkorában, hiszen édesapja korai halála miatt nagyon hamar kenyérkereső szerepbe került. Ráadásul az akkori család nem tette lehetővé a kislánynak az őszinte gyászt, Nóri hosszú évek óta cipeli ezt a terhet. Ahogy elgyászolja, feldolgozza ezt a korai veszteséget, úgy hamarosan érkezik is a hír: babát vár.
Ahogy én tapasztalom, s ami ebből a három történetből is kiderült, nem véres szájú feministák jelszava a „NŐKÉNT SOSE FÜGGJ FÉRFITŐL”, hanem gyakran sebzett, csalódott, fel nem dolgozott veszteségekkel élő nők túlélőmondata. S milyen jó látni, hogy ezek közül a nők közül sokan dolgoznak önmagukon, félelmeiken, s végül eljutnak oda, hogy meg merjenek bízni egy arra érdemes férfiben.
