Az, hogy a magyar pesszimista, panaszkodik, széthúz, és vigadni is csak sírva tud, identitásunk részévé vált, így gondolkodunk magunkról. Persze persze jó okunk van panaszkodni, széthúzni, és gyanakodva tekinteni egymás sikereire, hiszen ami az elmúlt évszázadban itt történt, annak fele sem tréfa. Szinte alig találni ma Magyarországon olyan családtörténetet, amiben a felmenők ne éltek volna át valami súlyos veszteséget, meghurcoltatást, traumát politikai okok miatt. De amit az elmúlt napokban itt tapasztalok, az számomra nagy optimizmusra ad okot, még akkor is, ha magyar vagyok. ;)
Bevallom nem vagyok szenvedélyes foci rajongó, nem szoktam nagy érdeklődéssel követni az eredményeket de ami most az Európa-bajnokság kapcsán történik, az messze túlmutat a futballon. Jelentem nem csak sírva tud vigadni a magyar, hanem nagyon is felszabadultan, önfeledten és kulturáltan is.
A szombati meccs történéseit ugyanis egy kisváros fő utcáján követtem nyomon. Fantasztikus volt a hangulat, amikor megérkezett az egyenlítő gól. Tapsvihar és örömujjongás hömpölygött végig az utcán. Lúdbőrös lettem, varázslatos pillanat volt. Amikor véget ért a meccs, csupa vidám, mosolygó ember vonult haza felé, és mikor találkozott a tekintetünk, akkor tudtuk, hogy most mindenki egy dolognak örül nagyon. Azt hiszem egy kicsit mindenki kihúzta magát, és a magyar válogatott sikerét a sajátjának is érezte. Hihetetlen felemelő élmény volt, olyan, amiből lehet építkezni, meríteni a szürke hétköznapokban is.
Aztán eszembe jut egy másik élmény is, néhány évvel ezelőtt pszichológiai konzultációra egy jól öltözött negyvenes férfi érkezett hozzám. Amikor munkájáról mesélt, akkor egészen halkan szégyenlősen elárulta, hogy a saját vállalkozását vezeti. És a vállalkozása sikeres. Kicsit talán csodálkozott is rajtam, amikor örömömet és őszinte elismerésemet kifejeztem felé. Hiszen a mi kultúránkban ha valaki nyilatkozik a sikereiről, azt általában rosszallás, gyanakvás kíséri. Így jobb is, ha visszahúzódunk a csigaházunkba, nem nagyon beszélünk örömeinkről, inkább panaszkodunk. Az talán nem vált ki akkora utálatot. 
De a kultúránk igenis változóban van, lehetetlen nem észrevenni!!! És nem csak a futball válogatott veretlenségének tudunk örülni. Néhány hete történt ugyanis, hogy a kisváros egyik fő utcáján fagyizgattunk, sétálgattunk a gyerekekkel, amikor is egy autó haladt el mellettünk, amiből hangosan szólt a „We Are The Champions”. A kocsiban fiatalok ültek, akik valamilyen sport eseményről érkezhettek. Foci, röpi, kosár, esetleg vízilabda vagy kézilabda meccsről? Nem tudom. De mindenesetre arany érmet szereztek, amit boldogan lóbáltak ki a lehúzott ablakon keresztül. Az autót a járókelők taps vihara és örömujjongása kísérte. Micsoda pillanat volt!!! Még most is mosolyt csal az arcomra.
Bizakodó vagyok, és reményekkel teli, hogy végre kicsiny hazánkban is megveti a lábát az öröm és az optimizmus. Hogy végre kidugjuk a fejünket a minket korlátozó hiedelmekből, és képesek vagyunk együtt örülni egy másik ember diadalának. Hogy elhisszük, hogy lehet valaki sikeres úgy is, hogy nem taposott le másokat. És az, hogy valaki más sikeres, az nem jelenti azt, hogy mi magunk ne válhatnánk azzá. A sikeres, elégedett emberek dobogóján bőven van még hely, nekünk magyaroknak is.
Úgyhogy hajrá magyarok!!! Nem csak a foci Eb-n!
